Zöld-foki Köztársaság magyar konzulátusa

A portugálok fedezték fel a szigeteket, amiket a 15. század közepe táján teljesen lakatlanként találtak. Így aztán senki nem hivatkozik arra, hogy a portugálok bárkit az érkezésükkor leigáztak volna. Így aztán klasszikus értelemben nem volt portugál gyarmat, tényszerűen mégis. A portugálokat elsősorban az érdekelte, hogy a tengeri kereskedelem szempontjából stratégiai helyen fekvő szigetek fölött ellenőrzést gyakorolhassanak. A felfedezést követően nem sokkal a mai Santiago városban települést hoztak létre a portugálok. Ez volt az első európai település a Szaharától délre eső Afrikában. Egyre több telepes jött, akik rabszolgákat is behozattak. A rabszolgák száma meghaladta a szabad telepesekét. A portugálok kikötőket építettek ki, ahol a nemzetközi rabszolga kereskedelem egy része is átfolyt.

Amikor az ibériai félszigeten a 16. században a spanyolok elfoglalták Portugáliát, a Zöld-foki-szigetek kalandorok, kalózok, kereskedők “átjáróházává” vált, és hosszasan, még a 18. század végéig is, káosz uralkodott, amit kegyetlen aszályok is tetéztek. A 19. század elejétől némi fejlődés indult el, és a század második felében a rabszolgatartást is betiltották. A portugálok nem sokat invesztáltak a gyarmatukba, hiszen az anyaország gazdasága sem állt jól. Portugália diktátora, Salazar a 20. század harmincas éveiben tengerentúli területté nyilvánította a Zöld-foki-szigeteket (Cabo Verde). Mivel a gyarmatosítás a világban egyre inkább kritizált intézménnyé vált, Portugália több polgárjoghoz és oktatási lehetőséghez juttatta a szigetek lakóit. A helyieknek azonban már ez sem volt elegendő és megjelent egy olyan politikai szervezet, amely már az ország függetlenségét tűzte ki célul. A portugál erőszakszervezetek egyre kevésbé tudták elnyomni ezeket a törekvéseket, aztán meg 1974-ben bekövetkezett Portugáliában a szegfűk forradalma, a diktatúra megbuktatása, a demokrácia helyreállítása. A portugál gyarmatbirodalomnak ez véget vetett.

1975-ben létrejött a független Zöld-foki szigetek. A gyarmatosítás borzasztó gazdasági örökségével küszködtek a független ország kormányai. A nemzetközi fejlesztési szervezetek támogatásával sikerült némileg lábra állítani az országot. Sok más afrikai országhoz képest azért sikerült eredményeket elérni, mert az ország politikai rendszere viszonylag békés és stabil maradt. A fejlődést egyszerűen nem akadályozták meg polgárháborúk, etnikai és vallási viszályok. Tény, hogy a kilencvenes évek legelejéig a függetlenségi mozgalom vezető erejét képező párt nem tűrt meg többpártrendszert, de azóta demokrácia van. A néhai anyaországhoz fűződő kapcsolatai a függetlenné válást követően is erősek maradtak. Az ország közelmúltjának meghatározó jelensége volt a tömeges kivándorlás. A zöld-fokiak csaknem fele külföldön él. A legtöbb ember a szegénység és az aszályok csapásai és az ahhoz kapcsolódó éhínségek miatt menekült el. Nagyon sok zöld-foki él Amerikában, főleg Kaliforniában, Hawaii-n, Boston környékén. Többségük még a 19. században emigráltak Amerikába bálnavadász hajókon utazva.

Ami a leginkább kiemeli a Zöld-foki szigeteket az afrikai államok sokaságából, az nem más, mint a politikai stabilitás, a polgárjogok tiszteletben tartása, a demokratikus államberendezkedés léte. Ez óriási jelentőségű, bár ez a kivétel abból is adódik, hogy a Zöld-foki szigeteken az etnikai, a vallási összetétel, a hagyományok, az emberek felfogása sokkal kedvezőbb terepet kínál a toleranciára, a kölcsönös megértésre, a békés együttélésre alapozó társadalomhoz és politikai élethez. Vélemény- és szólásszabadság van, többpártrendszer, parlamentáris demokrácia. A pártok váltógazdasága békésen zajlik.

Jóllehet földrajzilag Afrikához tartozik az ország, de – valaki megfogalmazása szerint – a hétköznapi élet, az emberek kisugárzása vonatkozásában inkább egy szegényes, provinciális változata Brazíliának. A felületes szemlélő, a turista meglepődik azért, hogy a Zöld-foki-szigetek a világ egyik legszegényebb országainak az egyike. Talán, mert nincs túlnépesedés és így a nyomor nem tűnik annyira fel. Az átlagos életszínvonal nagyon alacsony, a megélhetési körülmények zordak. Az átlagfizetés havi 100-120 euró körül van, de óriási a munkanélküliség. Az országban nagyon sokan annak köszönhetően tudnak eltengődni, hogy külföldön élő rokonaiktól kapnak rendszeres apanázst. Márpedig óriási a zöld-foki diaszpóra, azaz sokan függnek a rokonoktól.

A gazdaságban a lényeges alkotóelemek a turizmus, a halászat és a tengeri közlekedéssel kapcsolatos kiegészítő szolgáltatások. Jelentős szállodaépítkezések zajlanak és sokan aggódnak amiatt, hogy nehogy az ország természeti környezete, autentikus jellege, levegőjének és vizeinek tisztasága a túlfejlesztés áldozatává váljon. Sok az olasz, portugál beruházás és a befektetőknek nagy, ambiciózus tervei vannak a szálláshely kapacitás megnövelésével kapcsolatban. A szegény országnak meg kell a pénz, hisz természeti kincsekben nem gazdag. 2011-ben 430 ezer turista látogatott a Zöld-foki szigetekre, és ez rohamos növekedést jelent a korábbi évekhez képest. A bruttó nemzeti összterméknek már a 22 százaléka származik a turizmusból.

“Európai szemmel felfoghatatlan, hogy egy olyan országban, ahol rengeteget fúj a szél és állandóan süt a nap, miért nincs piaca ezeknek, mint energiaforrásoknak? Láttunk néhány szélkereket, fele működött és ennyi. Ha valaha erre pénzt tudnának szerezni, nagyon hamar önellátóvá válhatna energiaügyben az ország. A lábuk előtt hever, csak le kellene hajolniuk érte. Megdöbbentett, hogy milyen szinten kihasználnak minden lehetőséget pl. mezőgazdasági termelésre. Ahol adódik tíz csepp eső, megművelik a földet. Ugyanúgy, ahogy újrahasznosítanak mindent, amit lehet. A karácsonyfa pl. zöld borosüvegekből volt az egyik szállodában. Nem dobnak ki semmit, hiszen mindenből kevés van.” (Kriszta, 2013)

Külsőre az helyiek többsége mulatt, azaz fehér és fekete keveréke. Hajdan a gyarmati időkben a telepesek, a hivatalnokok, sőt még a katolikus papok is összeszűrték a levet rabszolgalányokkal, jóllehet hivatalosan ezt tiltották. A portugálok, a jezsuitákkal karöltve egyre kevésbé tudták fenntartani a faji, bőrszín alapján elképzelt társadalmat. Kialakult a kreol népség, kultúra. Valójában a mai etnikai összetételt már nem lehet visszavezetni szimplán fehér-fekete vegyülésre, mert az évszázadok folyamán, a népek vándorlásával, keveredésével a szigeteken sokkal bonyolultabbá, tarkábbá vált a fizikai kinézet képvilága. Az utcán sétálva a turista a bőr-, haj- és szemszín vonatkozásában mindenféle variációval képes találkozni. A kávébarna azért egyértelműen a domináns bőrszín. A “színes” világ csak a külföldi látogatónak érdekes, mert a helyiek számára mindez persze szokványos, amúgy is a zöld-fokiak gondolkodásmódjától idegen a faji megkülönböztetés, diszkrimináció. Ebben nagy szerepet játszik az is, hogy már évtizedek óta olyan politikai rendszer van, ami szavatolja a rasszizmus távol tartását.

Kényelmesen, komótosan éldegélnek, jól öltözöttek, tiszták. Lazán élnek, a felnőttek szinte gyermeki felelőtlenséggel. Munkaszorgalmuk nem éppen dicsérhető. Ami a külföldi látogató számára fontos: barátságosak, kedvesek, és kifejezetten jószívűek. Sok turista megjegyzi, hogy a helyi férfiak udvariasak a nőkkel. Nyugodtan lehet általánosítani: a helyiek zömében szépek. Egyes vélemények szerint a zöld-fokiak mélyen magukban nem igazán szívlelik a fehéreket, tán irigységből, tán a gyarmati múlt emléke miatt. Ez nem akadályozza meg őket abban, hogy éppen a volt gyarmattartó országba, Portugáliába utazzanak tanulni, üzletelni, már, akinek erre módja van.

Nyilván a turistának egy röpke utazás időkeretében nincs módja belátni az ország hétköznapi életébe, az emberi viszonylatokba. Helyben hosszú ideje élő európaiak beszámolóiból lehet tudni, hogy a zöld-fokiak “családmodellje” meglehetősen laza, szabados. Jellemzőek a házasságon kívüli, élettársi kapcsolatok, a klasszikus család összetételéhez képest a csonka családi felállások, nemzedékek együttélése, a hétvégi papa, a lányanyák, a nagy korkülönbségű és egyéb laza szerelmi kapcsolatok. A családi együttélési viszonylatokban, a kapcsolatok tarka világában az érzelmeken, és szexuális kalandozásokon túlmenően gyakran meghatározó jelentősége van a szegénységből adódó kényszermegoldásoknak. A fiatalok bizonyára nem örülnek, hogy anyagi okok miatt sokak esetében csak későn házasodhatnak és a szülői házban ragadnak. Sokat segít a nehézségeken a szélesebb rokonságra kiterjedő családi összetartás, szolidaritás.

A lakosság átlagéletkora nagyon alacsony: 45 százalék 16 év alatti. Ebben szerepet játszik az, hogy egyes korábbi generációkból rengetegen kivándoroltak. A legjobb lehetőségek a helyiekkel való elvegyüléshez: a kikötők, a strandok és persze a szórakozóhelyek. Az ország lakói vallásukat tekintve többségében (kb. 80 százalék) katolikusok. A katolikus vallás a szigeteken keveredik a helyi gyökerű hitvilág elemeivel. Még a katolikus templomi és főleg a temetkezési rituálékba is keverednek afrikai szokások. Vannak protestánsok is (többnyire a Názáreti Egyház felekezeti ága). A zöld-fokiak spirituális dolgokban erősen megérintett, átélős, hagyományokban gazdag emberek. Jellemző, hogy hisznek ilyen-olyan mértékben a szellemekben, a rossz szellemek elűzésének szükségességében. Jellemző, hogy elmennek a vasárnapi misére, hét közben meg különböző afrikai, brazil és egyéb rítusokba mélyednek el. A befolyásos helyi katolikus egyháznak sok fejtörést okoz, hogy miként igazítsa az univerzális hitéleti szabályokat, elveket a zöld-foki hívők sajátos temperamentumához, életviteli lazaságához.

A zöld-fokiak körében hatalmas tekintélye van Etiópiának, amiért soha nem sikerült senkinek gyarmatosítani. Etiópia kultusza némileg kapcsolódik a Bob Marley iránti imádathoz. Rengetegen hordanak Bob Marley-s trikót, Césára Évora-s trikót viszont sehol nem lehet látni. A helyiek a crioulu (kreol) nyelvet beszélik, de tudnak normál portugálul is. A hotelekben, a turistáknak szolgáltatók körében beszélnek ilyen-olyan mértékben angolul, franciául, olaszul, németül is. A kultúra az afrikai és a portugál jellegzetességek fura keveréke. A nemzetközi statisztikákat nézve a Zöld-foki-szigeteken meglepően sokat költenek az oktatása.

A Zöld-foki szigeteken a muzsika a hétköznapi élet szerves része. A zöld-foki zene hihetetlenül izgalmas a gyökereit, a külföldi hatások szövevényes keveredéseit illetően. Íme, mi minden hatásai fedezhetők fel a helyi zene különböző irányzataiban: Brazíliából a szamba és a bossanova, Portugáliából a fado, európai más részeiről a mazurka és a polka, a karib világból a merengue és Afrikából a trombiták. Ami összeállt ezekből az azonban legtöbbször ugyanannak az érzésvilágnak a kifejezését szolgálta: mély belső érzelmek, vágyakozások, álmok, szerelmi fájdalmak, búslakodások. Miközben a szigetlakók nagyon is életvidám emberek, a zenében jellemzően azok fájdalmas érzések fogalmazódnak meg, amelyek mögött közvetlenül vagy közvetve ott vannak az otthon, a haza kényszerű elhagyásával, az emigrációval, a mindenféle elnyomatásokkal kapcsolatos szomorú, fájó élmények. A zenében a vezérfonal: a szerelem és a lelki kötődések iránti vágy, a nosztalgikus érzések, a honvágy. Szó sincs azonban arról, hogy minden helyi zene szomorkás. Sok-sok zenei irányzatuk vidám, bohém és teljesen lezser.

Minden szigetnek meg van a maga jellegzetes hangzásvilága, ahogy minden szigeten más a természeti környezet is. Képesek teljesen hétköznapi tárgyakkal, fémekkel, műanyagokkal, poharakkal zenei hangokat produkálni, és természetes anyagokból, például tökből, fából hangszereket fabrikálni. A hagyományos zöldfoki zene központja kétségtelenül Sao Vicente sziget. Ez volt a szűken hazája a világhírt szerzett Cesária Évorának.

Talán lesz e sorok olvasói között olyan, aki látta, hallotta, csodálta Cesária Évora-t, amikor az óbudai Sziget-fesztiválon fiatalok tömegei előtt a világzenei nagyszínpadon mezítláb énekelt valami olyan a blues-hoz és a melankolikus portugál fadohoz hasonlító, sajátos, lélekemelő, megható stílusban. Ennek az olvasónak nem kell semmit regélni arról, hogy miért is válhatott világhírűvé ez a Zöld-foki szigetek-i asszony. Amit Évora énekelt az a morna. Egy magyar rajongója így fogalmazta meg érzéseit Évora dalairól: napfényes melankólia, meleg, barna énekhang, simogató, lusta ritmusok. A “mezítlábas díva”, mert így nevezték, 2002 nyarán énekelt a Szigeten, majd 2005-ben két telt házas koncertet adott a Művészetek Palotájában. Nagymamás külsejével, szerény színpadi viselkedésével valóságos antisztár volt, valójában a kilencvenes években négymillió Évora-lemezt adtak el a világon. 2009-ben koncertezett utoljára Magyarországon, akkor már 68 évesen. 2011-ben hunyt el. Annyira nagy híre volt a világban, hogy önmagában ez hozzájárulhatott az ismeretlen ország turizmusának fellendüléséhez. Sokan azért utaztak a Zöld-foki-szigetekre, hogy lássák házát, és esetleg összefussanak véletlenül vele, “a morna királynőjével”. Akik az ország meglátogatásánál Sao Vicente szigetére voksolnak, azok láthatják Mindelo városban a házát, ahol élete végéig élt. Fiatalon ott Mindelo-ban kezdett énekelni lehorgonyzott portugál turista hajókon, és ebben a városban mutatkozott be énekléssel a helyi rádióban.